Charlie egy üres cserepet hajított a menekülő robot után, aki épp az imént ejtette el a kezében lévő virágot. Amióta volt benne intelligencia-chip, sokkal gyorsabban felfogta a helyzetet, amibe keverte magát, és képes volt zavartan dadogva bocsánatot kérni, vagy elmenekülni egy csendes sarokba ahol kikapcsolta magát.
Menekülésre pedig főként egy ember, Charlie, az Üvegházak főkertésze és tulajdonosa késztette a legtöbbször őket. Charlie gyerekkora óta szerette a virágokat és szenvedéllyel, kemény munkával óvta őket a sugárzástól. Alig töltötte be a huszonkettedik esztendejét mégis neki volt a legnagyobb kertészete a városban.
– Soha többé ne merd betenni ide a rozsdás alkatrészeidet! – kiabált a dühösen Charlie. Majd legszívesebben sírva fakadt volna, amikor a szeme az összetört cserépre esett. A tulipán, egy ritka Queen of Night volt, ami most ott haldoklott a törmelék és a föld között.
Teresa lépett az Üvegházba.
– Mi folyik itt megint? – Kezével épp a konyharuhát dugta bele a köténye nagy, rejtett zsebébe.
– Az az átkozott rozsdakupac meggyilkolta az Éjszaka királynőjét!
– Majd lesz másik – legyintett a nő, és kedvesen rámosolygott Charlie-ra.
– Az volt az utolsó példány! – Charlie magából kikelve üvöltött a nővel újra fellángoló dühében.
– Valóban?
– A háború óta olyan erős a sugárzás, hogy nem maradnak meg a szabadban, te is tudod – hangjából elkeseredettség csengett.
– Charlie, ezek csak növények. – Charlie-nak elakadt a lélegzete, ahogy meghallotta Teresa szavait.
– Hát persze, csak növények. – Hátat fordított és elkeseredve lépdelt vissza az asztalok közé. A nő csendben otthagyta.
Charlie nem nyúlt a földön hagyott, összetört tulipánhoz. Ehhez még nem volt elég ereje. Némán siratta, ahogy egy újabb cserepet vett elő, és virágföldet töltött bele. Azon törte a fejét, hogy megmenthető-e valamiképp a növény, ha újraülteti.
Eldöntötte, hogy különleges földet kever egy szép, feketére mázolt cserépben és beleteszi a hagymát. Ha nem sérült meg nagyon, van rá esély, hogy túléli a virág.
Charlie üvegházában lehetett csak virágokat találni. Kínosan ügyelt minden apró részletre. Szemmel tartotta a sugárzásmérőt, és rögtön bekapcsolta a védőmezőt, ha elérte a károsnak ítélt szintet. A vizet pontosan a növények igényeihez állította. Hologépén letörölte a maszatos ujjlenyomatokat. Újak kerültek a helyükre, ahogy beütögette az Éjszaka Királynőjének fájljába, hogy összetört a cserepe, és az új tervezett földkeverék adatait is bevitte. Majd elindult, hogy bekeverje a földet.
Amikor a növényért indult, meglepődve látta, hogy egy szőke férfi épp visszahelyezi a cserépbe az tulipánt, majd puha mozdulatokkal földet nyomkod a növény gumójára. Ezután gondosan félretette a cserepet, óvatosan egymásra szedte a cserepeket. Tekintete megakadt Charlien, aki őt bámulta.
– Elnézést. Azt hiszem leesett, így átültettem. Remélem, életben marad – fogta meg a cserepet, és átnyújtotta. Charlie átvette a cserepet.
– Ki maga? – Tüzetesen megszemlélte az ültetést. – Nagyon jó. Tehetséges. Kertészkedik?
– Sajnos ritkán. Csak egy orchideám van. Ted vagyok – nyújtotta felé a kezét. – Úgy tűnt, a hagymája épp maradt. Talán egy kis víz jót tenne neki.
Charlie kapkodva szétnézett, és megfogott egy kicsi kannát, és megöntözte a virág földjét. Aztán biztonságba helyezte a virágcserepet egy kellemes napfényes helyre.
– Miért jött?
– Mara szólt, hogy talán itt szükség van egy segítő kézre. Én szívesen segítenék, ha így van.
– Te robot vagy? – Gyanakodva méregette az idegent. Külsőre emberformája volt, de kissé nehézkesen mozgott. Mint a robotok.
– Nem.
– Akkor maradhatsz.
– Köszönöm. Mi lesz a feladatom?
– Be tudnád hordani a szintetikus trágyát? Kint van a napvédő ernyő alatt.
– Természetesen. Hova tegyem?
– Oda a sarokba.
Ted csendben elindult, hogy tegye a dolgát. Behordta a trágyát, és nem zavarta Charlie-t, aki újabb növényeket ültetett szét, hogy tovább szaporítsa őket, közben gondosan feljegyezve minden mozzanatot. El is felejtkezett a Tedről, mert nem került a lába alá.
Este későig dolgoztak és Charlie elégedetten nézett végig a virágtengeren. Teljesen megfeledkezett Tedről. Amikor az órára tévedt a pillantása elkomorodott. Késő volt már, rég elmúlt a vacsoraidő. Mikor körbenézett, nem látta sehol a férfit, így arra gyanakodott, hogy elköszönt tőle Ted, csak ő észre sem vette, mert bele volt merülve a munkába.
– Teresa dühös lesz. Megígértem, hogy ma együtt eszünk – motyogta maga elé, és bezárva maga mögött az Üvegházat besietett a házba.
– Azt hittem már kint alszol.
– Sajnálom, elszaladt az idő.
– Vacsora a hűtőben – felelte Teresa és felfelé indult a szobájába. – Nem, nem haragszom. Már megszoktam, hogy azok az átkozott gazok mindennél és mindenkinél többet jelentenek neked.
Charlieba belefagyott a szó. Nem tudott mit mondani. A nővérének igaza volt.
A napok gyorsan szaladtak el. Ted beletanult az üvegház életébe. Cserepeket mosott, vizet hordott, aztán, ahogy Charlie bízni kezdett benne, növényekhez nyúlhatott. Átültethetett, beolthatta őket. Gondozhatta őket. Csendben, de jól dolgoztak.
Charlie rendkívül elégedett volt a férfival. Még egyszer vacsorázni is elhívta, de Ted kedvesen visszautasította.
Egész jól megbarátkoztak, így amikor Teresa megérdeklődte, hogy akar-e új robotot, ő határozottan elutasította azt.
Késő este fáradtan cammogott fel a lakásba, hogy vacsorázzon a nővérével.
– Már azt hittem csalódást kell okozzak Marának. Órák óta várunk rád.
– Mara itt van? – Charlie kíváncsian lesett be a nappaliba, de a nő nem vette észre, mert kifelé bámult az ablakon.
– Amint látod. Igyekezz, moss kezet, vacsorázunk!
– Rendben. – Charlie gyorsan lezuhanyozott. Nagyon meleg volt és nem akart büdösen asztalhoz ülni. Tiszta farmert, inget húzott. Sietve ment vissza, de a hangok nem a nappaliból, hanem a konyhából érkeztek.
– Ehetünk? – dugta be a fejét az ajtón.
– Persze. Gyere.
– Szia, Mara – mosolygott a lányra, és besétált a konyhába.
A vacsora alatt kellemesen elbeszélgettek. Isteni sült csirkét ettek, burgonyapürét és párolt bébirépát.
– Mond csak, hogy jöttök ki Teddel?
– Remekül, ő nagyon jó segítség. Ő… Istenem! Bezártam Tedet az Üvegházba! – Charlie felpattant, és kifelé szaladt. A lányok utána indultak.
Gyorsan kinyitotta az ajtót, és körbepillantott a sötétségbe. Tedet nem látta az ajtó előtt.
Talán bentebb van – futott át a fején –, ha bent állt az asztalok közt, talán nem mer mozdulni, nehogy leverjen valami növényt.
– Ted? – Charlie fényt gyújtott egy lámpásba és nekilátott végigjárni a végtelennek tűnő sorokat. De hiába kiáltozott, nem érkezett válasz a kérdésére.
– Ted?
– Megtaláltad?
– Mi történt? – kérdezte Mara, aki most lépett be.
– Nem találom. Talán haza ment. Igen, biztosan. Csak elfelejtett szólni – nyugtatta magát Charlie.
– Lehetetlen. Nem láttam, mióta idejött.
– De hát akkor hol alszik? És mit eszik?
– Ted nem a házban alszik? – kérdezte összezavarodva Mara.
– Nem. Minden este eltűnt. Én azt hittem, hazament hozzád.
– Nem velem él. A tied.
– Nem lehet az enyém. Ember!
– Charlie, Ted android.
– Android? – Charlie döbbenten bámult maga elé. Egy androiddal dolgozott együtt. Egy robot szeretettel bánt a virágaival. Egy kicsit összezavarodott. Android. Virágokkal. Az Üvegházában! De Ted segített. Finoman bánt a virágokkal. Szerette őket. – De akkor hol van?
– Nem tudod? – nézett rá mérgesen Mara.
– Honnan kellene? Mindig elment.
– Nem ment. Keressük meg!
– Ted? Gyere elő!
Nekiláttak átfésülni az üvegházat. Minden apró helyre bekukkantottak, de sehol sem találták. Végül Charlie talált rá. Ott ült mozdulatlanul, a terem hátsó felében.
– Ted! Megtaláltam! – kiáltott Charlie, de a másik meg sem rezzent a hangjára. – Azt hiszem bedöglött – vonta meg a vállát, amikor a többiek is odaértek.
– Charlie! Hogy beszélsz?
– Kellene egy energiaforrás.
– Minek? – Charlie szeme fel s alá járt Ted körül. Egy pálma mellett üldögélt, a cserép mellett kanna volt.
– Ott van egy dugóaljzat.
– El kell cipelnünk odáig.
– Az nem lesz könnyű. Bár a mozgása finom motorikus, még mindig titán ötvözetből készítik és az energiacellák a mellkasában is nehezek.
– Akkor csak húzzuk – felelte Charlie és megfogta Ted kezét. Valóban szörnyen nehéz volt. Aztán némi kutatás után megtalálták a csatlakozóját, és feltették tölteni.
– Nem értem, miért nem csatlakozott magától?
– Azt hiszem az én hibám – sóhajtott fel a férfi. – Azt hiszem, látta, hogyan zavartam el azt a robotot, aki előzőleg itt dolgozott. Arra várt, hogy bemenjek vacsorázni, és csak azután akart a töltőre csatlakozni. Csakhogy ő nem tudhatta, hogy álmatlanságban szenvedek, és sokkal többet dolgozok.
– Charlie, adj neki még egy esélyt! Azt mondtad remekül kijöttetek.
– Rendben, menjünk be Mara. A fiúk majd megbeszélik.
Charlie biccentett Teresának. Erre volt szüksége. Időre. Végig kell gondolnia, hogy egy androidot megtartson-e. Hiszen jók voltak együtt. Igazából csak egyetlen dologra kell figyelnie. Hogy Ted időben feltöltse magát.
Eszébe jutott, milyen kedvesen mosolygott a virágra. A tulipán valóban újra kihajtott Ted szorgos gondozása és kitartó figyelme mellett. Ez pedig minden szónál meggyőzőbb volt. Vajon ez már barátság? Kedvelte Tedet. De nem tudta, hogy gép. De ezt vajon képes lesz elfogadni? Egy gépnek lehetnek érzelmei? Lehetnek barátok?
Nem, ez lehetetlen. De úgy tűnt, Ted tisztában van azzal, mikor rossz a hangulata, és mikor van magyarázós kedvében.
Ted kinyitotta a szemét, és megmozdult.
– Sajnálom. Azt hiszem, nem szóltam időben.
– Legközelebb szólj, hogy csatlakoztassalak fel! A frászt hoztad mindenkire. Így nem érsz egy fabatkát sem – mosolyodott el a férfi.
– Elnézést.
– Ne hajtogasd ezt. Reggel folytathatod a munkát – állt fel mellőle.
– Maradhatok?
– Csak ha nem félsz a sötétben.
– Nem.
Másnap reggel, mire Charlie előkerült a reggeli után, Ted már kinyitotta a szellőztetőket és felhúzta a napfény védőket. Kellemes friss virágillattal teli lágy szellő keringett az üvegházba. Charlie biccentett Tednek és nekilátott a növények gondozásának, az android, pedig az árnyékában dolgozott, tökéletesen kiegészítve őt.