Ian&Erik

Erik:
Elakad a lélegzetem, amikor elém térdel. Sokat mondogatta, hogy szeret és egy életre a társanak akar, de ez akkor is más. Most itt térdel előttem és én azt sem tudom, mit mondjak. Szeretem. Ez nem is lehet kérdés. Vele akarom leélni az életem. Ez halálbiztos a robbantás óta.
Letérdelek vele szemben és két tenyerembe fogom az arcát, hogy tudja a szemébe nézek.
– Soha senki nem tett még ilyen boldoggá engem, mint te. Ne térdelj előttem, mert egyenlő félként kell éljünk. Szeretlek. Ezen kívül semmi másnak nem szabad számítania. És igen. Boldogan leszek a férjed, ameddig te így kívánod.

Ian:
Felállok és az ujjára húzom az egyszerű fonat mintás gyürüt, majd csontropogtatóan magamhoz ölelem.
– Sajnálom, hogy nem ismerheted nagyiékat, de azt hiszem boldogok, hogy itt kértem meg a kezed, hogy itt akarunk élni. Ez a ház, igazi otthon volt mindig és most a mi otthonunk.
Elhúzódok tőle egy kicsit, de csak azért, hogy szenvedélyesen megcsókolhassam.
– Szeretlek – súgom ajkára.

Erik:
– Én is – felelem és hagyom- hogy a lelket is kiszorongassa belőlem. Olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni.
– Fúj. Már megint? – Liz hangja tör be a pillanatunkba.
Felkuncogok.
– Gyere csak ide, Liz. Nézd. Ian megkérte a kezem. Igent mondtam neki. Jól tettem?

Liz&Ian:
Liz odaszalad hozzánk és megnézi Erik kezén a gyűrűt.
– Nagyon szép, lent láttam egy fényképen. Szerintem jól tetted. Megszervezhetem én az esküvőt?
Erre felnevetek és a karomba kapom Lizt.
– Mit szólnál, ha te lennél a segéd szervező? Van beleszólásod a dolgokba, de nem rajtad nyugszik az egész felelősség.

Erik:
– Hát – elgondolkodva nézek Lizre. – Nem lesz túl hercegnős ? – Fintorodom el látványosan. – Félek, hogy a rózsaszín nem igazán az én színem – bolondozok tovább Lizzel.

Liz&Ian:
– Eddig nem akartam, de most, hogy mondod. A virágok azért lehetnek rózsaszínek, nem? Nem az összes, csak egy pár. Az se jó, ha az egész fehér. Így is sápadt a bőröd, ki kell emelni egy kicsit és a csupa fehér csak csúnyává tesz. Szép akarsz lenni az esküvődön, nem?

Hiába ovis Liz, mégis csak nőből van. Halkan nevetek és megpuszilom a kislányt.
– Ne nevess, te is sorra kerülsz, Ian bácsi. A te bőröd barnább, mint apáé, neked meg többnyire fehér, vagy törtfehér színek kellenek, hogy kiemeljék a bőröd szépségét.

Erik:
– Azt nem állítottam, hogy nem lehet rózsaszín, de azért vannak más színek is. Mit szólsz például a vöröshöz?

Liz:
– Nem rossz, olyan, mint a rózsák lent? Tarthatnánk itt, amikor már rendbe szedtük a házat és a kertet. Ti állhatnátok a rózsák előtt és akkor azok tökéletesen passzolnának hozzátok. Csinálhatunk egy kis lugast, amire futtatunk fel növényeket. Az is jól mutatna. Mondjuk fehér meg vörös rózsát futtatunk fel. Bár az sok idő mire úgy megnő, hogy jól mutasson.

Erik&Liz:
– Nem rossz ötlet. Hát nem holnap házasodunk össze, szóval van meg egy kis időnk. Egyébként miért is keresett meg minket ez a kis hercegnő?
– Segítség kell. Találtam egy nagy dobozt, de nem bírom el.
– Adsz nekünk még öt percet? Aztán átmegyek és oda rakom ahova csak szeretnéd. Oké?

Liz&Ian:
– Jó, öt perc, annyit még kibírok.
Mikor Liz kimegy magamhoz ölelem Eriket.
– Zárat kell tegyünk az ajtóra – nevetek. – De örülök is, Liznek tetszik a hely, érzem. Jó hely ez itt hármunknak, kedvesem.

Erik:
– Otthon. Igazi otthon lesz. A zárat pedig támogatom – nevetek fel. – Szóval kedves jegyesem, arrébb pakolunk a hercegnőnél aztán kocsiba vágjuk magunk és elmegyünk bevásárolni? Ugyanis se kajánk, se tisztítószerünk.

Ian:
– Ti menjetek csak, én maradni szeretnék. Menjünk, vigyük ki azt a dobozt.
Átmegyünk Lizhez és ő oda vezet a dobozhoz. Lehajolok és felveszem. Jó nehéz, elképzelésem sincs, mi lehet benne.
– Leviszem a földszintre, majd ott megnézzük, mi van benne, rendben?

Erik:
– Eszedbe se jusson. Add azt ide nekem. Az Isten megáldjon még legurulsz nekem a lépcsőn – korholom meg. Aztán hagyom, hogy segítsen levinni.

Ian:
Duzzogva hagyom, hogy levigye helyettem a lépcsőn a dobozt. Lent leteszi, majd amikor felém fordul megpuszilom.
– Menjetek el bevásárolni akkor. Én itt leszek. A legközelebb három utcával arrébb van bolt, ha még működik egyáltalán. Ha megtaláljátok Danny szendvicsezőjét, hozzatok onnan enni valamit. Régen nagyon finom szendvicseket csináltak ott.

Erik:
– Velem tartasz, hercegnő?
– Igen.
– Gyere – nyújtom felé a kezem. Amikor kis kezével átfogja az enyémet elindulok vele. A kocsiból magamhoz veszem a pénztárcát és a mobilt.
Halkan beszelgetve megtárgyaljuk, hogy bekukkantunk a boltba és ha üzemel, akkor előbb elmegyünk a szendvicsezőbe és bevásárolunk. A nehéz takarítószereket visszafelé vesszük meg.
Nevetgélve keressük meg a szendvicsezőt.

Ian&Liz:
Örülök, hogy ilyen jól elvannak együtt. Én kimegyek a kertbe és a kis fészerhez megyek. Itt vannak a kerti szerszámok. Előveszek egy kis sarlót és a kaputól kezdve elkezdem levágni a gazt. Lassan megy, de egyre jobban belejövök. Megnyugtat ez a munka és az emlékeim is egyre jobban feltörnek a helyről.

– Apu, Ian bacsi olyan nosztalgikus, nem? Egy könyvben olvastam ezt a szót. Szóval olyan, nem? Nem szomorú… olyan szomorkásan boldog?

Erik:
– Túl sok felnőtt könyvet olvasol. Ian bácsi boldog. Szeretjük egymást. Én is az vagyok. Inkább nosztalgiának nevezném azt, ahogy érzi magát. Szeretett itt élni régen. Itt gyerekként boldog volt.

Liz&Ian:

– Akkor jó, minden gyereknek boldognak kéne lennie. Jó lenne segíteni, hogy boldogok lehessenek.

Teljesen elmélyülök a gazolásban, mikor ágyáshoz érek, óvatosan kitapogatom a növények maradványait és azokat kikerülve gyomlálok tovább. Örülök, hogy csinálhatom, régen is szerettem és annyira nincs szörnyű állapotban a kert sem szerencsére.

Erik:
– Az ügyvéd nem foglalkozik a gyerek érdekeivel. Neki az a fontos, hogy ha azt akarja az apa vagy az anya, hogy nála legyen elhelyezve a gyerek, mindent meg fog tenni. A bíróság is egy bizonyos kor felett hallgatja meg a gyereket és általában még nagyobbnak kell lennie, hogy a gyerek maga dönthesse el, kihez megy, ha az nem áll a törvényileg hatályos rendelkezésekkel ellentétben. – Tehát hiába szereti a vak bácsikáját Lizt valószínűleg meg sem hallgatná senki, mert túl kicsi és bazi kicsi az esélye, hogy a súlyosan látássérült Ian bácsi javára döntsenek az ügyvédek maximum meggyőzik az ügyfelük.
– Te mit csinálsz, Ian? – Annyira elmélyülten dolgozik, fel sem tűnik neki, hogy megérkeztünk. – Gyere mindjárt eszünk. Danny nyitva van még és hoztunk egy csomó szendvicset. Meg valamit, amiből vacsorát csinálhatunk, ha sikerül áramot és vizet találni a házban.

Liz&Ian:
– De hát sokkal többet foglalkozik velem mint anyáék, az nem számít, csak az, hogy vak. Ez nem fair – motyogja a kislány halkan.

Váratlanul ér, hogy megjönnek, az még inkább, hogy Liz a nyakamba ugrik hogy feldőlünk, szerencsére semmibe sem esünk bele. Magamhoz ölelem és megpuszilom.
– Mi zaklatott fel ennyire?
– Semmi, csak beszélgettünk apuval. Éhes vagyok, együnk.
– Ahhoz előbb le kéne szállnod rólam, hogy felkelhessek.
– Nem, kelj fel így! Nem engedlek el. – Nem értem mi van Lizzel, de végül felállok vele a karomban. Erikhez lépek és megpuszilom. – Örülök, hogy még nyitva van, majd egyszer meglátogatom őket. Hoztatok tisztítószereket is? Ah, a villanyt meg a vizet majd bekapcsolom, ha ettünk. Előbb is eszembe juthatott volna. Menjünk együnk. – Bemegyünk és leülünk, Liz nem mozdul az ölemből így együtt eszünk. Most már nagyon kíváncsi vagyok mi lelhette.

Erik:
– Ian a vízre szükségünk lenne. Neked sem ártana kezet mosni és itt minden tiszta por. A tányérok is – szólalok meg. – Liz, kérlek segíts neki. Ian megmutatja hol lehet ezeket bekapcsolni. Kell a villany és a víz! – Kötöm az ebet a karóhoz. – Addig nincs kaja!

Ian&Liz:
– Igenis, értettem. Megyek és felkapcsolom, amit kell.
Elindulok le a pincébe, amit nem igazán lehet annak nevezni, inkább egy kis tároló a föld alatt. Érzem, hogy Liz mellettem jön, a vállára teszem a kezem hogy ne féljen. A kapcsolószekrényhez érve kinyitom azt, s kitapogatom a kapcsolókat. Felnyomom, amik kellenek, aztán Lizhez fordulok. – Kapcsold fel a lámpát, nézzük meg mit alkottunk.
– Rendben!
Liz felkapcsolja, szerencsére minden rendben van.
– Most menjünk, nézzük meg lett e apunak víz.
– Rendben, menj csak előre megyek én is.
– Nem megyek nélküled!
Erre csak felsóhajtok és a karomba kapom úgy megyünk fel.
– Villany lett, a víz is folyik? Lehet, hogy engedni kell egy darabig, hogy jó legyen.

Erik:
– Igen, egy kis ideig nem folyt tiszta víz, de már jó – hagyom, hogy folyjon kicsit, majd engedek egy pohárba. Tisztának tűnik. Végül is városi viz. Gyorsan elküldöm őket kezet és arcot mosni. Közben kiöblítem a mosogatótálcát. Aztán áttörlöm az asztalt. Kipakolom a frissen elmosogatott tányérokat és a szendvicses zacskókat.

Ian&Liz:
Mikor Erik is elégedett és mi is alaposan kezet és arcot mostunk leülünk az asztalhoz enni.
– Rég nem szúrtak le kézmosásért, kicsit nosztalgikus – mosolygok Erikre.
– Pedig már nem is vagy gyerek. Most már ehetünk, apu?

Erik:
– Igen – mosolygok Lizre. – Jó étvágyat kívánok. Milyen szendvicset kérsz? Csirkesalátásat?

Ian&Liz:
– Az jó lesz, finomnak tűnik. – Liz elveszi a csirkesalátás szendvicset és jóízűen enni kezd. – Evés után szétnézhetek? Még egy csomó mindent nem láttam.
– Szétnézhetsz de legyél óvatos, főleg az emeleten. Magas a korlát, de azért ne menj közel a széléhez.
– Ian bácsi, ez természetes. Ha találok valamit, akkor szólok, jó?
– Jó, én fasírtos szendvicset kérek – nézek fel Erikre.

Erik:
– Parancsolj.
Én is kiveszek egy csirkesalátásat és jóizűen megeszem.
– Estére csinálok milánóit. Ha viszont tényleg itt maradunk pár napig, el kell menni egy bevásárlóközpontba. A kis bolt drága és nem is alkalmas nagy bevásárlásra.

Ian&Liz:
– Maradjunk itt, én elmegyek veled vásárolni!
– Nagyobb bevásárló központ, ha jól emlékszem, van egy nem sokkal a kertváros után. Talán fél óra lehet kocsival. Ott mindent meg lehet venni.
Jóízűen eszem a szendvicsemet, pár harapással tűntetem el, mert éhes voltam már. Elveszek egy másikat is, azt már lassabban eszem.
– Ha holnap elmegyünk oda, abba a bevásárló központba, akkor veszünk tejet meg kakaót is? Szeretnék rendes kakaót inni.

Erik:
– Természetesen van tej és kakaópor, de nincs tiszta edény. Ha már több minden lesz tiszta, akkor készítek neked egy adagot, rendben? – Nézek Lizre, aki lelkesen bólogat. – Ian, holnap te is velünk jössz. Nem hagyom, hogy ide begubóz.

Ian:
– Nem akartam begubózni, csak nem jártam itt, mióta nem látok. Itt még emlékeznek rám páran… például a szomszéd is. Én csak nem akarok kérdéseket és sajnálatot. De holnap elmegyek veletek.

Erik:
– Nincs miért szégyenkezned, Ian. Te mindent megtettél, hogy elkapj egy bűnözöt, aki ilyesmire vetemedett. Itt is legyél olyan magabiztos, mint amikor utánam jöttél a kisboltba. Ha pedig nem akarsz kérdésekre válaszolni, mondd nekik, hogy ne haragudjanak, de nem akarsz erről beszélni. Egy idő után megunják és nem zaklatnak tovább.

Ian&Liz:
– Bármikor bárhová utánad mennék. Rendben, így fogok tenni, tudom, hogy igazad van.
– Aki zaklatja Ian bácsit, annak velem gyűlik meg a baja. Nem fogom hagyni, hogy piszkáljanak.
– Liz, te vagy az én hősöm – puszilom meg a kislányt.

Erik:
– Ha senki sem kér többet, akkor mars kezet mosni és mindenki mehet a dolgára. Ian, kérlek inkább Liznek segíts, tegyétek használhatóvá az ágyat. Vigyétek ki az ágyneműket. Hadd szellőzzön. Ha pedig rossz állapotban vannak, ki kell dobni őket. Legfeljebb még ma bemegyünk a városba. Én itt leszek a konyhába és vacsorát készítek.

Ian&Liz:
– Igenis, megyünk rendet tenni.
Lizzel együtt felmegyünk az emeletre. Előbb az ő ágyát teszük rendbe. Szerencsére a szekrényben nem koszolódtak, csak ki kell szellőztetni az ágyneműket. Egy nagy kupaccal megyek le a lépcsőn, hogy kiterítsem a kötélre őket.
– Ha ezeket kiterítetted, akkor nézzük meg a tiéteket is, jó, Ian bácsi?
– Megnézzük, mert nekünk is aludni kell valahol.
Kiérve elkezdem kiteregetni az ágyneműket.

Erik:
Elkészítem a vacsorát, majd lefedve elindulok, hogy megnézzem milyen állapotban van a fürdőnk. Aztán Lizét, majd úgy döntök, a kislány ma nálunk fürdik. Elég lesz az egyik fürdőt kitakarítani, mert itt bizony mindent fertőtleníteni kell. A wc-vel kezdem. Alapos tisztításon esik át, akárcsak a kádas zuhanyzó is. A függönyt viszont kidobom, mert egyszerűen menthetetlen.

Liz&Ian:
Ahogy végzek lent, vissza indulunk az emeletre. Liz szobájába megyek és kinyitom az ablakot. Kiszedem a matracot az ágyból és az ablakhoz viszem szellőzni. Majd átmegyünk a mi szobánkba. Innen is összeszedem az ágyneműket és leviszem szellőzni.
– Apu segítsek takarítani? Nem nehéz egyedül sikálni?

Erik:
– Köszönöm, de nem kell. Inkább Ian bácsinak segíts pókhálózni. Azokat nem látja rendesen. Egy felsöprés és porszívozás sem ártana. Beszéljétek meg Iannel mit csináltok meg, rendben? Legyél most te a szeme kicsit. Ne hagyd hogy a sarkokat elmismásolja.

Liz&Ian:
– Jó azokat megcsinálom én, de a plafonnál majd irányítom vagy ilyesmi.
Végzek a másik adag teregetni valóval és előszedem a porszívót, felcipelem Liz szobájába és elkezdek porszívózni. Magamban számolom a lépéseket, fordulókat, de még így is hagyhatok ki részeket, így inkább többször végig megyek a szobán. Liz is befut közben és egy seprűvel addig nyújtózkodik, amíg össze nem szed minden pókhálót, ezt pedig onnan tudom, hogy lelkesen előadja.
– Most kilakoltatom a pókokat, Ian bácsi!
– Nagyon ügyes vagy tündérem, szólj ha nem érsz el valamit.

Erik:
Amikor végzek a takarítással és elfogadhatónak ítélem meg a fürdőt lemegyek. Készítek a szendvicsek maradékából apró falatkákat és egy nagy adag kakaót főzök a hőseimnek. A nyitott ablakon keresztül besütő napfényhez húzom az asztalt. Szépen megterítek és felkiabálok nekik:
– Uzsonna! A kezet szépen mosókat kakaó várja idelenn! – Már hallom is fentről a lelkes lábdobogást.

Liz:
A kakaó hívó szavára Liz máris rohan lefele, én lassabban követem. Lent mindketten kezet mosunk, aztán asztalhoz ülünk mindannyian.
– Majdnem végeztünk a szobámmal, apu. Le kell még törölni a bútorokat, de aztán kész vagyunk.

Erik:
– Nagyszerű. De most kicsit pihenjetek és gyűjtsetek erőt. Ma este a mi fürdőnket használod, holnap már kész lesz a tiéd is, rendben? – Tolom elé a nagy bögre kakaót. Majd Ian elé is teszek egyet. – Tettem bele egy kis kávéport, hátha lelkesebb leszel – piszkálom picit Iant, mert pontosan tudom, hogy rengeteget segített ő is a mai nap folyamán.

Ian:
– Köszönöm, tökéletes. – Jóízűen kortyolok bele, mert már szomjas is vagyok, meg hiányzik a kávé is. – Utána még befejezzük a törölgetést és aztán jön a mi szobánk.

Erik:
– Csak, ami a legfontosabb. Ma éjjel még kicsi helyünk lesz. Aztán már jobb lesz majd. – Mosolygok rájuk. Belekortyolok a kakaómba és felsóhajtok. Jó ez a kis pihenő. Ideje volt. A derekam letörik. Utálok takarítani.

Ian&Liz:
Érzem a sóhajából, hogy fáj neki valami.
– Majd megmasszírozom a derekadat, rendben?
– Nem is vagytok pedig öregek, a maradék takarítást megcsináljam? Apu meg segít Ian bácsinak, na?

Erik:
– Nem kell, hercegnőm. Most már pihenj. Már elég tiszta a ház az alvashoz. Holnap befejezzük. Menj fedezd fel a házat. Pihenni is fontos.

Liz&Ian:
– Rendben. A lépcsőn vannak helyek, amiket javítani kell majd. Ian bácsi, ha véletlen rálép leeshet.
– Meg fogjuk csinálni, Manó. Ha elkezdjük a felújítást, előbb megcsináljuk a két szobát, ahol alszunk, aztán szépen sorban a többit. Nem látom ugya,n de szerintem nem kell túl sok mindent felújítani.

Erik:
– Nem vészes. De valóban van egy-két balesetveszélyes rész. De majd kijavítjuk. Nem kell mindent egyszerre megcsinálni.

Ian:
– Haladjunk inkább lépésről lépésre és akkor minden menni fog, ahogy kell. Mit szólnál, ha mi is felfedeznénk a házat? Még te sem láttál mindent gondolom.

Erik:
– Előbb az ágyat szeretném rendbe tenni. Aztán mi is felfedezzük a házat. A vacsora kész csak tésztát kell kifőzni.

Ian:
– Majd, ha éhesek leszünk, megcsináljuk. Van egy kis padlásszerűség az egyik szoba mellett az emeleten. Tulajdonképpen egy tároló helyiség. Mindent oda raktak, amit nem használtak, de úgy gondolták egyszer még jó lehet. Ha gondolod felmehetünk és szétnézhetsz, találsz e ott valamit, ami még jó. Azt a helységet is megtarthatjuk, de át is alakíthatjuk szobává. Majd meglátjuk, mit kezdünk vele.
Elindulok fölfelé a lépcsőn, de most nem figyelek hová lépek, nem számolom hová nem kéne lépnem, így az egyik öreg deszka beszakad a talpam alatt, én meg megingok, de a korlátban sikerül megkapaszkodni. Megzavarja a nyugalmamat ez a véletlen eset, érzem, hogy elsápadok, idegesen próbálom kiszabadítani a lábam, de nem megy.

Erik:
Hallom a reccsenést. Felugrok és Ian után futok.
– Várj! Segítek – megérintem a karját, majd a lábát. – Nézzük csak. Oké, ez könnyű lesz. Csak lazíts – finoman meglököm a lábfejét és elfordítom, aztán felfelé és hátra kihúzom a lyukból.
– Ülj le – segítek neki leülni a lépcsőre és vegigtapogatom a lábát. – Fáj valahol?

Ian:
Tudom, hogy Erik az, de egy pillanatig majdnem mozdultam, hogy ellökjem.
Nem szeretem, ha kiszolgáltatott vagyok, igy aztán nem is foglalkozok a lábammal. Egyszerűen csak mihamarabb fel akarok állni, mintha azzal uralhatnám a helyzetet. Nehezen sikerül megállnom csak, hogy nyugton maradjak. Dühből fakadó szavaimat visszanyelem, hisz nem érdemli meg, hogy bántsam. Nekem kellett volna jobban figyelni.
– Megvagyok. Most nem érzem, hogy fájna.
Hangom még magamnak is teljesen idegen, karcos. Talán sosem fogom teljesen elfogadni, hogy nem látok. Viszont együtt kell élnem vele, így még kicsit remegő kezemmel megérintem Erik kezét, hogy megnyugtassam.

Erik:
Egyszerűen a lábai közé térdelek és hozzá hajolva megcsókolom.
– Akkor minden rendben. Ha lefelé jössz, vigyázz majd ezzel a lépcsőfokkal.
Megpuszilom még egyszer, majd vissza indulok a konyhába.

Ian:
Megnyugtat, hogy nem kezd nagyobb litániába. Felkelek és felmegyek az emeletre. Ahogy megnyugszom, úgy kezdem érezni, hogy fáj egy kicsit a bokám, de nem foglalkozok vele. Az emeleten bemegyek a tárolásra használt szobába és óvatosan kezdek körbe tapogatózni. Találok letakart képeket, szerszámokat, léceket. Játékokat, könyveket. Még egy fénykép albumot is. Leülök egy dobozra és kinyitom az albumot. Elgondolkodva simítok végig a képeken.

Erik:
Éreztem, hogy feszélyezte a helyzet, ezért hagytam elmenni. Kicsit lehorzsolta, de nagyobb baja nem lesz.
– Kérsz meg kakaót, Liz? Ha nem, akkor menj játszani. Ian bácsit most hagyd. Kicsit feldúlt. Most meg kell várni, hogy elfogadja a helyzetét.

Liz&Ian:
– Az elején is ilyen volt. Azt mutatja, hogy elfogadta a dolgot, de amúgy csak él vele, mert mást nem tud tenni. Nem szereti, ha nem tud uralkodni a helyzeten. Ezt az orvos mondta neki. Szerintem ez még mindig így van.

Leteszem az albumot és kinyitok egy ládát. Abban ruhák vannak. Kisgyerekekre valók, egy másikban már nagyobbak. Az én ruháim, amiket itt használtam. Eltették mindet, pedig nem lett volna muszáj.

Erik:
Liz nem kér több kakaót, ezért megkérem, hogy pakolja el a mosogatnivalót a mosogatóba, itt még nincs mosogatógép, azt majd vennünk kell. Én megiszom a második bögrével kitöltött kakaós kávémat.
– Menj csak játszani, Liz, szólok, ha vacsora. Majd holnap segíthetsz megint, valamint, ha akarsz segíteni a vacsora után elmosogathatsz Ian bácsival.
– Oké – azzal eliramodik, fogalmam sincs hová. Vajon Ian hova tartott?
Biztos vagyok benne, hogy lelkileg fel van kavarodva, mégha nem is mondja.
A mosogatóba teszem a bögrém és elindulok megkeresni. Vagy negyed órája kutatok utána amikor meglelem. Az arcán érzelmek hada vonul át. Hozzá lépek és kiemelem a kezében tartott doboz. Félreteszem óvatosan, majd elé állok és magamhoz ölelem. Hagyom, hogy lassan karolja át a derekam, hogy magától kezdeményezzen. Addig némán ölelem.

Ian:
Megérzem, mikor bejön, de nem mozdulok, azt is hagyom, hogy kivegye a kezemből a dobozt. Átölel, de nem sürget semmit sem, amiért hálás vagyok.
Lassan ölelem magamhoz, arcom vállába rejtem.
– Megtartották a ruhákat, amiket itt hordtam. Szerintem minden vacak megvan amivel valaha játszottam, vagy amit csináltam. Nézz szét nyugodtan, biztos találsz még dolgokat – mondom rekedten.

Erik:
– Nem, Ian. Ezek a te kincseid. Az ő szeretetük bizonyítéka. – Felelem.

Ian:
– De én már nem látom őket, sok dologra nem is emlékszem. Emlékeznél rájuk helyettem? Nem tisztességes, hogy erre kérlek. Mégis szeretném, ha látnád. A képek nagy részére már nem is emlékszem, a ruháknak csak a formáját tudom kitapintani. Az írás számomra jelentéktelen, ahogy a kép is. Megtennéd, hogy átnézed és ami olyan, azt megtartjuk, ami meg nem, azt… nem tartjuk meg. Rengeteg dolog van itt, bármik is, emlékek vagy sem, nem élhetünk lomok között.

Erik:
– Mi lenne, ha hétvégére halasztanánk? Akkorra helyre áll a ház nagy része és Liz egész nap feltalálja majd magát. Mi pedig nyugalomban átnézhetjük a holmikat itt. Kevésbé leszel talán fel kavarodva is.

Ian:
– Rendben, nem is most rögtön gondoltam. Nem számítottam rá, hogy ez lesz, ha idejövök. – Felállok és elbotladozok az ablakig. – Gyerekkoromban csak akkor éreztem szeretet, amikor itt voltam. Aztán rendőr lettem, rengeteget dolgoztam alig jöttem. Mindig azt mondták, megértik. Aztán egyszer csak meghaltak. Békésen, nem szenvedtek. Elaludtak csak. Elnézést, hogy a kezelhetetlen érzéseim feltörtek. Pár nap, de szerintem már holnapra is lenyugszom.

Erik:
– Ian, rengeteg időnk van. Emészd meg. Rengeteg dolog van itt, ami épen maradt. Szerettek téged és megértették, hogy számodra fontos a munkád. Ahogy tudtak támogattak benne, mert ezt jelenti a feltétlen szeretet. Gyere, menjünk le és nézzük meg a mi csintalan lánykánk mit csinál. Vagy csak menjünk a szobába és tegyük vissza a matracot, aztán feküdjünk le rá és csak öleljük egymást, amíg meg nem emésztesz mindent.

Ian&Liz:
– Mindkettő remek ajánlat, de azt hiszem inkább Lizt kéne megnéznünk.
Ahogy ismerem már megtalálta a legeldugottabb sarkot is.
Megdermedek, mert zajt hallok lentről, rögtön mozdulok, hogy mihamarabb leérjek.
– A lenti tárolóban, ahol a villanyszekrény is van, tároltak néhány nehéz dologot, amit esetleg magára dönthet. Menj előre, te gyorsabb vagy!

Éppen a lenti tárolóban nézelődök, mikor elszalad a lábam mellett valami és megijedek tőle. Az egyik szekrénynek támaszkodok mire leborul róla valami. Ian bácsi biztos mérges lesz. Hiába van már itt is lámpa, sok dolog van itt és árnyékot vetnek. Nem tudom mi lehetett az, talán egér. Nem szeretem a rágcsálókat

Erik:
– A jobb szélén gyere le a lépcsőnek – szólok vissza és már rohanok is lefelé. – Liz! Liz! Merre vagy, hercegnőm? Liz? – Majdnem elcsúszok a szőnyegen, de végül sikerül megkapaszkodnom a nappali falában. – Kincsem, Liz, merre vagy?

Liz:
– Itt a tárolóban, ahol a villanykapcsolók vannak! Nincs semmi baj, csak leesett valami az egyik szekrényről. Megijedtem, mert valami elfutott a lábam mellett. Ian bácsi mérges lesz? – Lassan kijövök a tárolóból és a kezemben tartok egy kis tálkát, ami két darabra tört. – Nem direkt volt, remélem nem baj, nem akartam eltörni.

Erik:
– Rendben, semmi baj – kiabálok a mögöttem haladó Iannek. – Liz, kérlek, ne gyere be ide, amíg nem teszünk rendet, oké? Veszélyes. Nagyon megijesztettél minket – karolom át a kislányt.

Liz&Ian:
– Sajnálom, nem akartam, de láttam itt érdekes dolgokat és meg akartam nézni. Leveleket is találtam. Régi dátumok vannak rajt,a szóval biztos Ian bácsi nagyszülei írtak, amikor fiatalok voltak.
Én is leérek közben és magamhoz ölelem mindkettőjüket.
– Ne ijessz meg ennyire, kicsi lány. Nem élném túl, ha történne veled valami.
– Egy tálat eltörtem, nem baj? Véletlen volt. Leesett.
– Bármilyen tál is volt, nem számít, mert te jól vagy, Lizzy.

Erik:
Érzem, ahogy a minket szorító karjaiban lassan alábbhagy a feszültség.
– Oké – veszek egy nagy levegőt. – Liz nem megy többet sem az emeleti, sem pedig a pincei tárolóba egyedül! Ideje elengedni ezt az ijedtséget. Nem történt baj. – Simítok végig Ian karján.

Liz&Ian:
– Tényleg jól vagyok, minden rendben, Ian bácsi.
Elengedem őket és elhúzódok egy kicsit.
– Nos, mi lenne, ha kapcsolnánk rádiót? A nappaliban elég nagy a hely. Táncolhatnánk, vagy ilyesmi. Lényeg, hogy jól érezzük magunkat.

Erik:
– Ez jól hangzik – simogatom meg Ian arcát. – Gyerünk, hercegnőm, buli van! – Terelem magam előtt Lizt és kézen fogva vezetem Iant.

Liz&Ian:
A nappaliba megyünk s az ősrégi rádiót életre keltve keresek egy csatornát, ahol épp zenét adnak. Épp egy régi sláger megy. Odamegyek a két emberhez, akiket szeretek és megfogom a kezüket. – Táncolunk hárman, aztán meg külön külön is? Hisz meg kell táncoltatni alaposan a hercegnőt!
– Most együtt táncolunk, aztán apa keringőzik velem. Aztán meg te, Ian bácsi.

Erik:
– Rendben – megfogom Liz kezét és hagyom, hogy Ian vezessen minket, de Liznek egy idő után túl lassú és ugrabugrálni kezd. Nevetve emelem magasabbra a kezem.

Ian&Liz:
Én is feljebb emelem a kezem, így Liz lába nem ér le a földre. Erikkel együtt nevetve forgatni kezdjük míg el nem szédülünk, aztán Liz ragaszkodik a keringőhöz Erikkel. Nem keringőhöz illő dal megy, de ez most nem zavar senkit. – Ha férjhez megyek is táncolnotok kell velem.
– Ki mondta, hogy férjhez mehetsz? Nem adlak senkinek sem. Nem lesz olyan férfi, aki megérdemelne téged.

Erik:
Felnevetek.
– Bizony. Mindig a mi kis hercegnőnk maradsz. – Vezetem körbe Lizt és amikor meg kell forgatni felkapom és úgy forgatom meg majd meghajlok előtte és a kezét Iannak nyújtom.

Liz&Ian:
Boldogan nevetek amikor apu megforgat és lelkesen kezdek táncolni Ian bácsival. Nem lát, de jól táncol. Biztos tudott régen is, azért megy neki ilyen jól.

Boldogan táncolok Lizzel, amíg el nem fárad. Mindig amikor pörgetni kell őt megemelem úgy, mint Erik tette.
– Ti is táncoljatok egymással, jó? Nektek is kell! – Csicsergi vidám hangon a lánykánk.

Erik:
– Rendben – közelebb lépek Ianhez és összefonom az ujjaink. Orromat az övéhez nyomom. Aztán hozzásimulok.

Ian:
Átölelem Erik derekát, tetszik, hogy ilyen közel van hozzám. Az épp induló számra táncolni kezdünk. Ám egyikünk sem figyel a rádióra, valami belső zenére táncolunk mindketten, tökéletes összhangban. Vezetem őt, ő pedig válaszol minden lépésével. Furcsa bensőséges pillanat ez. Újra és újra megforgatom csak azért, hogy aztán újra a karomba vonhassam őt.

Erik:
Elemi vonzódás húz vissza a karjaiba. Nem számít a ritmus. Élvezem, hogy a karjába sinulok. Végül képtelen vagyok tovább ellenállni a kísértésnek.
Megcsókolom.

Ian:
Nem ellenkezek, hanem visszacsókolok, ugyan olyan érzésekkel, melyekkel ő csókol engem. Hallom, hogy Liz halk kis kuncogással kimegy, de most ez sem számít. Nem számít semmi, csak Erik a karomban. Lehetetlen, de úgy érzem mintha látnám őt. Hihetetlenül intenzív érzés ez a tánc vele.

Erik:
– Ha kettesben lennénk, most nem engednélek el. Kifulladásig szeretkeznék veled. – Sóhajtok fel.

Ian:
Halkan nevetek, majd a nyakába csókolok és szorosan ölelem, mert még képtelen vagyok elengedni őt.
– Liz udvariasan kiment, de nem hiszem hogy túl sokáig türelmes lesz. Én is szeretnék veled szeretkezni most, de nem lehet. Mit szólnál hozzá, ha este magunkra zárnánk az ajtót? – Súgom a fülébe.

Erik:
– Az jó lenne. Aztán végre szeretkezhetnénk egy nagyot, mert alig vagyok képes elengedni téged. – Előrébb billentem a csípőm, hogy érezze, cseppet sem hagy engem hidegen ez a pillanat. – Legalább ilyen izgatott vagyok itt is – húzom a szívemre a kezét, ami idiótaként össze-vissza kalimpál.

Ian:
Gyengéden rámosolygok s a kezét a saját mellkasomra teszem.
– Ugyan olyan hevesen ver, mint a tiéd. Elmondhatatlanul szeretlek. Az előbb egy pillanatra olyan volt, mintha látnálak. Egy pillanatra láttam a szemed, az orrod, az ajkad. Bár szerintem csak a képzeletem volt.
Halkan, zavartan nevetek, de nem engedem el. Egész testünk összesimul érzem a benne fortyogó vágyat és szerelmet.
– Bármennyire is nem akarom, lassan vissza kéne hívnunk Lizt. Mindjárt elengedlek – csókolom meg, addig míg el nem fogy a levegőnk, aztán elhúzódok tőle, de máris hiányzik.

Erik:
Felsóhajtok, amikor hátrébb lép. Szinte fizikai fájdalmat okoz a hiánya, pedig alig lépett távolabb, mint ahogy eddig volt. Visszarántom magamhoz és a fülébe suttogok.
– Ha ma éjjel nem szeretkezel velem, elkaplak és kényszerítelek rá, mert ezt nem vagyok tovább képes elviselni. Lángolok.

Ian:
– Oh, fogok! Egész éjszaka szeretni foglak, nem te vagy az egyedüli, akit perzsel a vágy. Úgy fel tudod forralni a vérem, mint senki más. Te vagy az egyetlen számomra, minden szempontból.
Egy pillanatra fenekébe markolok, ezzel édes nyögést váltva ki belőle majd elhúzódok, s mély levegőt véve önuralmat erőltetek magamra. Van gyakorlatom benne, de így is nehezen megy, mikor ilyen közel van hozzám és érzem a csábító illatát.

Erik:
Zihálva meredek rá.
– Azt hiszem, ideje kicsit lehűteni magunkat – sóhatok fel, de nem megy könnyen. Hátat fordítok neki és kinyitom az ablakot, hogy a levegő cirogatta testem lehűtsön.

Folytatáa következik…